Hasszeda világa

Este van… Megint nincs áram. Már másodjára a héten. Nem tudom, hogy miért, de mindig ilyenkor jönnek….Félek tőlük… Félek, hogy bántani fognak, hogy kínoznak. Pedig sosem csinálnak velem semmit, csak állnak, néznek, és várnak… De hogy mire, azt nem tudom. Mióta megszülettem, azóta látom őket. Édesanyám is látta, de ő nem félt tőlük. Ő próbált nekik segíteni…. Azt mondta, hogy eltévelyedett lelkek, és át szeretnének jutni. Anya értette őket… Én nem hallom suttogásukat, csak látom őket, és félek… Nem szabadna. A félelem, ami miatt nem hallom őket, de szerintem jobb így. Azt nem tudnám elviselni, hogy beszéljenek hozzám.
Amikor először meséltem anyukámnak a látottakról, nagyon örült. Azt mondta, hogy már rég letett arról a reményről, hogy örökölhetem képességét… Mindenfélét kérdezett: Mikor látom őket? Hogy viselkednek? Mit mondanak? Meddig vannak velem? Ismerős van-e közöttük? De én meg sem tudtam szólalni. Azt hittem, hogy csak én látom őket… Féltem, hogy bolondnak fognak nézni emiatt. Édesanyám szerint kiválasztottak vagyunk, szerintem meg nem normálisak.
Miután elmeséltem, miket láttam, anyu próbált segíteni...Ő jött rá arra is, hogy azért nem beszélnek hozzám, mert félek tőlük. Próbált megnyugtatni, de nem sok sikerrel. A félelmem nem múlt el. Sőt!... Amikor anya egy dühös szellemnek akart segíteni, őt is elérte a végzete. Azóta is itt van, próbál velem beszélni, szólni hozzám, de nem hallom… Nem merem hallani… Miután anya meghalt, eladtam a házat, és elköltöztem messzire a régi emlékektől, de tőlük nem tudtam megszabadulni. Orvostól orvosig jártam, de nem találtak semmilyen elváltozást. Abban reménykedtem, hogy ez valamilyen betegség, de minden orvos megnyugtatott, hogy semmilyen bajom nincsen.
Amióta anyukám meghalt, nem találkoztam olyan emberrel, aki olyan lenne, mint én. Jártam sámánoknál, táltosoknál, boszorkáknál és jósoknál, de mind bolondnak néztek. Azt mondták, hogy ez lehetetlen, csak képzelődöm… Már én is kezdem ezt hinni. Rémálomnak képzelem, amiből felébredek, és minden rendben lesz. Anyukám él, én még kislány vagyok, és nem látok szellemeket…
Már eljutottam odáig, hogy megpróbálok szembenézni velük, megkérem, hogy hagyjanak békén, keressenek valaki mást, akit megkérhetnek, hogy segítsen nekik… Nem akarom az egész életemet velük leélni, hogy minden pillanatban ott legyenek ahol én. Nem akarom úgy végezni, mint az édesanyám. Tudom, hogy mindig itt vannak, még ha nem is látom őket. Érzem a hideget, amit árasztanak, hallom a surrogást, a függöny és a pókháló rebbenését. Tudom, hogy sosem vagyok egyedül.
Nem mertem férfit keresni…Nincsen barátnőm, nem bízok senkiben… Nem tehetem, senki nem hinne nekem… Egyedül kell szembenéznem a félelmeimmel. Még nem tudom hogyan, de majd kitalálom… Azt hiszem, csak egyszerűen megkérem őket, hogy hagyjanak békén. Más választásom nincs… Normális életet akarok. Normális barátokkal.

Egy hét múlva

Megtörtént… Beszéltem hozzájuk… Azt hittem megértenek, és elmennek, de tévednem kellett. Még mindig itt vannak, és sírnak… Sajnálom őket… Szeretnék segíteni, de nem tudok. Ha segítenék nekik, sohasem tudnék megszabadulni tőlük, és félek, hogy örökre velem maradnának, és egyre többen lennének. Tegnap egész nap a könyvtárban ültem. Minden könyvet megkerestem, amiben szellemekről van szó. Találtam egy könyvet, amelyben szelleműzési módokról olvastam. A legtöbbhöz olyan dolgok kellenek, amit nem tudok sem megvenni, vagy előállítani… Egyet találtam, amit használni tudok.
Kipróbáltam… Semmi nem történt… Már az idegösszeroppanás határán állok… Behunyom a szemem, úgy nem látom őket. A hangokkal, és az érzésekkel semmit nem tudok kezdeni. Lassan kezdek pánikba esni… Mit csináljak?... Hogy zavarjam el őket?... Nem akarok látni, nem akarok hallani! Szeretném, ha ez az egész véget érne! Segítsen nekem valaki, hogy meg tudjak tőlük szabadulni! Mit tegyek? Mit tegyek? Hova menjek? Ki tud nekem segíteni? Egyre többen vannak. Egyre gyorsabban jönnek, és én nem tudok rájuk figyelni, nem hallom hangjukat, és nem is akarom! Azt akarom, hogy békén hagyjanak! Fel akarok ébredni! Ez biztosan csak egy rossz álom! Nem lehet valóság. Mit tettem, hogy ezzel az átokkal kell élnem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
Nem látok kiutat, nem látom a végét. ..Véget kell vetnem ennek az egésznek… Meg kell szabadulnom tőlük és nincs más választásom. Meg kell tennem, különben soha nem hagynak békén. Örökké a nyomomban lesznek, sehova nem tudok tőlük menekülni. Bárhol leszek, megtalálnak, utánam jönnek. Mindenhol a fülembe sugdosnak, pedig tudják, hogy nem hallom őket.
Bármi történjék, meg kell tennem… Itt az ideje… Nem tudok már velük élni… Békén kell, hogy hagyjanak. Ha ők nem mennek el, majd elmegyek én… Úgy, hogy soha ne találjanak rám… Meg kell magam öljem… Egyedül így tudom őket lehagyni… Egyedül így tűnnek el az életemből. Meg kell tennem.
Most már nem félek tőlük… Belemosolygok gyöngyházszínű, fakó arcukba….Tudom, hogy mindjárt vége… A lift az 10-dik emeleten jár, nemsokára vége. Itt hagyom őket. Én elmegyek, de ők nem jönnek többé utánam… Végre egyedül lehetek… Zökkenve állt meg a lift. Már csak a tűzlétra, és ott is vagyok, ahol lennem kell. Már régen meg kellett volna tegyem. ..Nem szabadott volna eddig várjak… A tetőn vagyok... Egyszerű volt feljutni. Az ajtó nyitva volt, korlátnak semmi nyoma. Megfordulok… Elbúcsúzom édesanyámtól… Tudom, hogy hall engem. Bocsánatot kérek, amiért nem tudtam szembenézni a szellemeimmel, de még mindig azt gondolom, hogy nem vagyok normális. Kiválasztott? Nem! Egy bolond, akit szánnak azok, akik tudják mi baja.
Már csak egy lépés, és vége… A szellemek körülöttem kavarognak, és látom az arcukon, hogy félnek. Nem akarják, hogy itt hagyjam őket... De megteszem... Érzem, ahogy a hajamba kap a szél…. Felgyorsul a szívverésem. Ki akar ugrani a helyéből. A föld egyre közelebb van. Mindjárt vége…. Vége mindennek….
Sötét van.…Nem látok semmit, nem fáj semmim. Tudom mozgatni a kezem és a lábam. Hideg verejték folyik a hátamon és a nyakamon….Csak egy álom…. Semmi nem történt velem. Ez csak egy rossz álom volt… Ha kinyitom a szemem, semmi mást nem fogok látni, csak a szobámat, a berendezést és saját magamat izzadságban úszva… Dübörög a szívem… Izgulok... Tudom, hogy most már ébren vagyok, és nem lesz semmi baj.
Ahogy kinyitom a szemem, hozzá kell szoknom a fényhez. Nagy a világosság. Vajon miért? Már reggel lenne? Úgy érzem, mintha csak egy percet aludtam volna. Szempilláim között pislogok, résnyire nyitott szemem szúr. Behunyom, hogy elmúljon. Pislogok egyet. Megállt egy pillanatra a szívem. Csak képzelődtem. Még az álom hatása alatt vagyok. Az nem lehet. Nem lehet itt. Ismét kinyitom a szemem, és ott van… Ott lebeg előttem… Arca centikre arcomtól… Eluralkodik rajtam a pánik…. Nem álmodtam….Ugye nem álmodtam?....

Sötét van. Az új ház régi és a nyikorgások, mely éjszaka hangosabban, nappal halkabban életre kelnek megszokhatatlan dolog, mely egy életen át végigkíséri a ház lakóit. A leghangosabb az emelet leghátsó szobájából hallatszik. Ki tudja miért! A lényeg, hogy a város lakói félnek ettől a háztól. Engem is óvva intettek, de már régen nem hallgatok ilyen kisváros babonáira.
Most éjfél van. A nyikorgások, és a hajópadló alatt megbújó egerek hangos motoszkálására felébredtem. Az első pillanatban megijedtem. A babonára gondoltam, de azután elhessegettem ezeket a gondolatokat. Sok kisvárosba vitt már a munkám, volt időm megtanulni, hogy az ilyen hiedelmeknek nincs semmi alapja. Mitől féljek, hisz az ajtó be van zárva, a konyhaajtót lakat védi, az ablakokról pedig még nem szedtem le a zsalut. Nem lehet itt rajtam kívül senki. De akkor mi ez a jeges borzongás, ami végigfut az egész testemen minden egyes nyikorgás előtt? Megpróbálok visszaaludni.
Nem megy. A meg nem szűnő nyikorgás és motoszkálás az emeletről jön. Furdal a kíváncsiság, úgyhogy utána nézek. Közben azon gondolkodom, hogy egy cigány asszony féltett a legjobban. Azt mondta, hogy az ő vére vagyok, és nem vagyok biztonságban ebben a házba, ne jöjjek ide. Erőszakkal próbált visszatartani. Mindenki azt mondta, hogy bolond, ne hallgassak rá, de ők is félnek a ház közelébe jönni.
Én nem félek. A huligánoktól nincs miért. Rongálni szeretnek, de embert nem igazán bántanak. Csak azt nem értem, hogyan jutottak fel az emeletre. A rózsalugas túl instabil. Nem bírja el egy 25 kg-os gyerek súlyát sem. Nem hogy 2-3 60-70 kg-os gyerekét. Most értem az emeleti lépcsőfordulóba. Meg-meg nyikordulnak alattam a lépcső fokai.
Nem félek, nem félek, nem félek….Hajtogatom magamban, közben érzem, hogy kiver a hideg veríték. Nevethetnékem támad saját magamon, hogy ilyen babonás lettem.
Nincs itt senki, nincs mitől félnem. Szellemek nem léteznek. Ezt már kislány korom óta tudom. Emlékszem, nagyon féltem a kísértetektől. Rettegtem az éjszaka árnyaitól, a megmozduló falevelektől, és minden nesztől. Édesapám egyszer megunta, hogy állandó félelemben élek, hogy nem tudnak nyugodtan pihenni, és hogy az fél éjszakát végigsírom, mert megijedtem valamitől. Egy éjszaka kivitt a házunk közelében lévő ősi temetőbe. A halottaknak már a hozzátartozóik sem éltek. Elhanyagolt és lepusztult volt, tele érdekes kúszónövényekkel, és elburjánzott bokrokkal. Nappal igazi játszótér volt. Tele gyerekkel, akik egymás elől bujkáltak, és hangos nevetéssel.
Éjszaka viszont megnőttek az árnyékok, félelmetes formákat öltöttek a bokrok, hangos madárzajjal volt tele az egész hely . Egyszóval kísérteties volt. Apám, aki nem hitt a természetfeletti dolgokban, kivitt oda, és elmagyarázta, hogy miért furcsák az árnyékok, miért hangzik minden másként, és hogy nincs szellem, sem kísértet.
Féltem, vagyis rettegtem. Nem sok mindent hallottam, abból, amit az apám mondott nekem. Utána hazamentünk, és elgondolkodtam azon, mit beszélt a temetőben. Azóta nem félek. Tudom hogy igaza volt.
Felértem a lépcső tetejére, és most fordulok a folyosóra. Elgondolkodom a múlton, és eszembe jut, hogy édesanyám halála után egy médium segítségét akartam kérni, hogy el tudjam búcsúzni, attól, kit egész életemben imádtam, akire felnéztem, és aki ott volt mellettem, mikor szükség volt rá. Apám fel volt háborodva, hogy kidobom a pénzt, ilyen sarlatánokra. Szörnyű volt minden egyes telefonálását végighallgatni.
A végén már csak azért is elmentem ehhez a szellemlátóhoz. Bíztam benne, és reméltem, hogy még egyszer utoljára beszélni tudok az édesanyámmal. Tévedtem. A sarlatánsághoz jól értett. Volt asztaltáncoltatás, meg minden ami egy szellemidézéshez kell. De tudtam, hogy mindez átverés. Igaza volt apámnak, és én lehajtott fejjel, bűnbánóan kértem bocsánatot.
A folyosó végénél tartok, és meglepve veszem észre, hogy remeg a kezem, és a lábam. Ennyi év hitetlenség után nem kezdhetek el most hinni a szellemekben. Szégyen lenne apám emlékének.
Az autóbaleset után amiben meghalt, teljesen összetörtem. Az anyósülés, amiről végignéztem az egész tragédiát, megmentette az életemet. Vele együtt kizuhantam a szélvédőn. Hetekig feküdtem kómában, de éltem. Apám azonnal meghalt, nem sokat szenvedett, de a magány amit maga után hagyott az örökké velem lesz. Hónapokig szenvedtem, terápiákra jártam, több-kevesebb sikerrel. Mára már rendbe jöttem, bár még mindig fáj a gondolat, hogy meghalt, és én élek. Tovább kellett lépnem, de a sors kegyes volt, és egy segítőtársat állított mellém. Imre elhozta számomra az enyhülést apám halála felett. Kihúzott a sokk és a szörnyűséges baleset emlékei közt való életből. Adott nekem egy kislányt és egy kisfiút, kik egészségesek, és már élik a saját világukat. Két petéjű ikrek ugyan, de ég és föld a két gyerek. Ők elfeledtették velem azt a sok borzalmat, amin végigmentem. Most egy ingatlanirodának dolgozom, akik korrektek, és segítőkészségesen elmennek egyik kisvárosból a másikba felmérni, hogy milyen az ingatlan eladási értéke vidéken.
Ez a ház megtetszett, és megvettem. A gyermekeim távol élnek, és nekik mindegy hova jönnek haza, örülnek, hogy látnak engem. Az apjukra nem is emlékeznek.
Elhagyott minket, mikor a gyerekek olyan 4-5 évesek voltak. Nem bánom. Tudom, hogy a gyermekeimet én neveltem, és az én tanításaim alapján élnek. A mai napig hazatelefonálnak egy-egy tanácsért. Boldog vagyok, hogy szükségük van a gyermekeimnek a segítségemre, tudom, hogy nem vagyok egyedül.
Most értem a zaj forrásának ajtaja elé. Még soha nem voltam ez előtt a szoba előtt. Nem féltem, csak nem volt muszáj ide bemennem, úgyhogy inkább nem mentem be. Az város lakóinak félelméről azóta megfeledkeztem, de most újra felvetődött bennem, az hogy mi van, ha mégis létezik természetfeletti erő. Elhessegetem ezt a gondolatot, nem lehet az, hogy apám hazudjon nekem. Az ő emléke szent, és nem sértheti meg semmilyen nyikorgás, vagy motoszkálás.
A kilincsre téve a kezem egy pillanatra megint végigszalad rajtam a hideg, és megtorpanok. Le kell győznöm a félelmem, és be kell mennem a szobába. A város lakói azt beszélik, hogy az előző tulajdonos kicsit lökött fia akasztotta itt fel magát. Én nem hiszem. Minden városban vannak ilyen házak, ilyen legendával. A legtöbb nem igaz, vagy csak félig van igazságalapja.
Kinyitom az ajtót. Elszántam magam. A kilincs nehezen fordul, érzem, hogy régóta nem használták. Nehezen fordul a nyelve, alkalomadtán meg kell olajoznom.
A szoba egy kis részlete már látszik. Egy csomó bútor van ide bezsúfolva, amik a házban voltak mikor megvettem. Ki kellene dobálni őket, de mi van, ha a ház régi tulajának még szüksége van rájuk, csak még nem jött el érte? Inkább itt hagyom. A fél szoba már látszik.
Az ajtó megakadt, biztos megereszkedett egy kicsit. A fél méteres résen, ami keletkezett beszorítom kövérkés testem. Még nem látok semmi ide nem illőt.
Most már az egész szobát belátom. A sarokból, egy szekrényből jön a kaparászás és a nyikorgás. Odamegyek. Egy-két bútort arrább kell tolnom, mert pont az uticélom és köztem állnak. A szekrényhez érve észreveszem, hogy eléggé megviselt darab. Régiségnek látszik.
Az ajtaját kinyitva semmit nem látok benne. Egy csomó ruha meg kabát az akasztókon, semmi több. A kaparászás megszűnt, de azért egy kicsit körbenézek benne.
A legalján, a sarokban van egy kis lyuk. Egy pár szem világít ki belőle, majd előbújik egy mókus, és beszalad egy kerékbe, ami minden egyes centiméter fordulás után nyikorog egy nagyot.
Fellélegeztem. Egy kis mókustól ijedtem meg ennyire? Megnyugodva megyek vissza a szobámba, és fekszem le az ágyamba. Tudom, hogy most már nem vagyok egyedül a lakásban, nem kell semmitől sem félnem.